The Bible

 

1 Mózes 31

Study

   

1 És meghallá a Lábán fiainak beszédét, kik ezt mondják vala: Valamije volt atyánknak, mind elvette Jákób; és atyánkéból szerezte mind e gazdagságot.

2 És látá Jákób a Lábán orczáját, hogy ímé nem olyan õ hozzá mint annakelõtte.

3 Monda pedig az Úr Jákóbnak: Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé, és veled lészek.

4 Elkülde tehát Jákób, és kihívatá magához Rákhelt és Leát a mezõre az õ nyájához.

5 És monda nékik: Látom atyátok orczáját, hogy nem olyan hozzám, mint ennekelõtte; de az én atyám Istene velem volt.

6 Ti pedig tudjátok, hogy teljes erõm szerint szolgáltam atyátokat.

7 De atyátok engem megcsalt s tízszer is megváltoztatta béremet; mindazáltal az Isten nem engedte, hogy nékem kárt tehessen.

8 Mikor azt mondotta: A pettyegetettek legyenek a te béred, a juhok mind pettyegetetteket ellenek vala. Ha azt mondotta: A csíkos lábúak legyenek a te béred, a juhok mind csíkos lábúakat ellenek vala.

9 Így vette el Isten atyátok jószágát és nékem adta.

10 Mert lõn a juhok foganásának idejekor, szemeimet felemelém, és látom vala álomban, hogy ímé a juhokat hágó kosok csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák.

11 Akkor monda nékem az Isten Angyala álomban: Jákób. És felelék: Ímhol vagyok.

12 És õ monda: Emeld fel szemeidet és lásd, hogy a mely kosok a juhokat hágják, azok mind csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák. Mert mindazt láttam, a mit veled Lábán cselekeszik vala.

13 Én vagyok ama Béthelnek Istene, a hol emlékoszlopot kentél fel, és a hol fogadást tettél nékem. Most kelj fel, menj ki e földrõl, és térj vissza szülõföldedre.

14 És felele Rákhel és Lea, és mondának néki: Vajjon vagyon-é még nékünk valami részünk és örökségünk a mi atyánk házában?

15 Avagy nem úgy tartott-é minket mint idegeneket? midõn minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette.

16 Mert mind ez a gazdagság, melyet Isten vett el a mi atyánktól, miénk és a mi fiainké. Most azért valamit néked az Isten mondott, [azt] cselekedjed.

17 Felkele tehát Jákób, és feltevé gyermekeit és feleségeit a tevékre;

18 És elvivé minden nyáját, és minden keresményét, melyet keresett vala; minden jószágát, melyet szerzett vala Mésopotámiában, hogy elmenjen az õ atyjához Izsákhoz Kanaán földére.

19 Lábán pedig elment vala juhait nyírni; azonközben ellopá Rákhel a házi bálványokat, melyek atyjánál valának.

20 Jákób pedig meglopá a Siriabeli Lábánnak szívét, mivelhogy nem adá tudtára, hogy szökni akar.

21 Megszökék tehát mindenestõl, és felkelvén, általméne a folyóvízen, és Gileád hegye felé tarta.

22 És mikor harmad napra megmondák Lábánnak, hogy Jákób elszökött;

23 Maga mellé vévén az õ rokonait, hét napi járó földig ûzé õket; és eléré a Gileád hegyén.

24 Isten pedig megjelenék a Siriabeli Lábánnak éjjel álomban, és monda néki: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj.

25 Mikor eléré Lábán Jákóbot, s Jákób a hegyen voná fel sátorát; Lábán is a Gileád hegyén voná fel az õ rokonaival egybe.

26 És monda Lábán Jákóbnak: Mit cselekedtél, hogy megloptad szívemet, és leányaimat fegyverrel nyert foglyokként vitted el?

27 Miért futottál el titkon, s loptál meg engem? miért nem jelentetted nékem, hogy elbocsátottalak volna örömmel, énekszóval, dob- és hegedûszóval?

28 És nem engedted meg, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat. Ez egyszer bolondul cselekedtél.

29 Volna erõm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek, de a ti atyátok Istene tegnap éjszaka megszólíta engem, ezt mondván: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj.

30 Hogyha pedig immár el akartál menni, mivelhogy nagy kívánsággal kívánkoztál atyád házához: miért loptad el az én isteneimet?

31 Felelvén pedig Jákób, monda Lábánnak: Mert féltem, mert gondolom vala, hogy talán elveszed a te leányaidat én tõlem erõvel.

32 A kinél pedig megtalálod a te isteneidet, ne éljen [az]. Atyánkfiai elõtt vizsgáld meg, mid van nálam, és vidd el. Mert nem tudja vala Jákób, hogy Rákhel lopta el azokat.

33 Beméne tehát Lábán Jákób sátorába, és Lea sátorába, és a két szolgáló sátorába, és nem találá meg; akkor kiméne Lea sátorából, és méne a Rákhel sátorába.

34 Rákhel pedig vette vala a házi bálványokat, és tette vala azokat egy tevének a nyergébe, és rájok ûle; Lábán pedig felhányá az egész sátort, és nem találta vala meg [azokat.]

35 Akkor monda az õ atyjának: Ne haragudjék az én uram, hogy fel nem kelhetek elõtted, mert asszonyok baja van rajtam. Keresé tehát, de nem találá a házi bálványokat.

36 Jákób pedig haragra gerjede s feddõdék Lábánnal. Megszólala Jákób és monda Lábánnak: Mi a vétkem, és mi a bûnöm, hogy üldözõbe vettél?

37 Bezzeg minden holmimat felhánytad, mit találtál a magad házi holmija közûl valót? add elõ itt az én rokonaim és a te rokonaid elõtt, hogy tegyenek ítéletet kettõnk között.

38 Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg.

39 A mit a [vad] megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tõlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is.

40 Úgy voltam hogy nappal a hõség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtõl.

41 Immár húsz esztendeje hogy házadnál vagyok; tizennégy esztendeig szolgáltalak két leányodért, és hat esztendeig juhaidért; te pedig béremet tízszer is megváltoztattad.

42 Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem volt volna, bizony most üresen bocsátanál el engem, [de] megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett [téged] tegnap éjjel.

43 Felele pedig Lábán és monda Jákóbnak: A leányok én leányaim és a fiak én fiaim, és a nyáj az én nyájam, s valamit látsz mind az enyim, de mit tehetek ma ezeknek az én leányaimnak, vagy az õ magzatjaiknak, a kiket szûltek?

44 Most tehát jer, kössünk szövetséget, én meg te, hogy az légyen bizonyságul közöttem és közötted.

45 És võn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul.

46 És monda Jákób az õ atyjafiainak: Szedjetek köveket! És gyûjtének köveket, és csinálának rakást; és evének ott a rakáson.

47 És nevezé azt Lábán Jegár-Sahaduthának, Jákób pedig nevezé Gálhédnek.

48 És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, azért nevezék Gálhédnek.

49 És Miczpának, mivelhogy mondá: Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, a mikor egymástól elválunk.

50 Ha az én leányaimat nyomorgatándod, és ha az én leányaimon kivûl több feleséget veéndesz, senki sincs ugyan velünk; de meglásd: Isten a bizonyság én közöttem és te közötted.

51 És monda Lábán Jákóbnak: Ímé e rakás kõ és ímé ez emlékoszlop, a melyet raktam én közöttem és te közötted,

52 Bizonyság legyen e rakás kõ, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kõ mellett te hozzád, sem te nem jössz át én hozzám e rakás kõ, és ez emlékoszlop mellett gonosz végre.

53 Az Ábrahám Istene, és a Nákhor Istene, és az õ atyjok Istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék Jákób az õ atyjának Izsáknak félelmére.

54 Akkor Jákób áldozatot öle ott a hegyen, és vendégségbe hívá az õ rokonait. És vendégeskedtek vala, s meghálának a hegyen.

55 Reggel pedig felkele Lábán és megcsókolá fiait és leányait és megáldá õket. Azután elméne Lábán, és visszatére az õ helyére.

   

From Swedenborg's Works

 

Arcana Coelestia #4063

Study this Passage

  
/ 10837  
  

4063. 'He heard the words of Laban's sons, saying' means the nature of the truths belonging to the good meant by 'Laban' in comparison with the good thereby acquired in the Natural by the Lord. This is clear from the meaning of 'sons' as truths, dealt with in 489, 491, 533, 1147, 2623, 3373, and from the representation of 'Laban' as a parallel good that springs from a common stock, dealt with in 3612, 3665, 3778, and so the kind of good which might serve to introduce genuine goods and truths, dealt with in 3974, 3982, 3986 (end), here which had in fact served to do so because the separation of that good is the subject. Jacob 'heard the words' implies in the internal sense the nature of such truths in comparison with the good which the Lord acquired in the Natural. This may be seen from what immediately follows, in that the scene was one of anger: Laban's sons said that Jacob had taken everything that belonged to their father, and Jacob saw that Laban's face was not friendly towards him as it had been before. For 'Jacob' represents the Lord's Natural, and in the previous chapter the good of truth within the Natural, see 3659, 3669, 3677, 3775, 3829, 4009.

[2] How the good meant by 'Laban' compares with the good of truth, represented by 'Jacob', may be seen from what has been stated and shown in the previous chapter. The same may be further illustrated by means of the states which a person passes through when being regenerated, a subject which is also dealt with here, in the representative sense. When someone is being regenerated the Lord maintains him in an intermediate kind of good, a good which serves to introduce genuine goods and truths. But once those goods and truths have been introduced, that intermediate good is separated from them. Anyone who knows anything at all about regeneration and about the new man can appreciate that the new man is entirely different from the old, for the new man has an affection for spiritual and celestial matters since these constitute his feelings of delight and blessedness, whereas the old man's affections are for worldly and earthly things, and these constitute his feelings of delight and pleasure. The new man's ends in view therefore lie in heaven, whereas the old man's lie in the world. From this it is evident that the new man is entirely different from and unlike the old.

[3] So that a person may be led from the state of the old man into that of the new, worldly passions have to be cast aside and heavenly affections assumed. This is effected by countless means known to the Lord alone, many of which the Lord has made known to angels but few if any to man. Even so, every single one of those means is revealed in the internal sense of the Word. When therefore a person is converted from an old man into a new one, that is, when he is regenerated, it does not take place in an instant as some people believe, but over many years. Indeed the process is taking place throughout the person's whole life right to its end. For his passions have to be rooted out and heavenly affections implanted, and he has to have a life conferred on him which he did not possess previously, and of which in fact he scarcely had any knowledge previously. Since therefore his states of life have to be changed so drastically he is inevitably maintained for a long time in an intermediate kind of good which partakes both of worldly affections and of heavenly ones. And unless he is maintained in that intermediate good he in no way allows heavenly goods and truths into himself.

[4] That intermediate good is the kind meant by 'Laban and his flock'. But a person is maintained in that good only so long as it serves its particular use. Once it has served it, it is separated. This separation is the subject in this chapter. The existence of this intermediate good, and its separation when it has served its use, may be illustrated from the changes of state which everyone undergoes from early childhood even to old age. It is well known that in each phase of life - early childhood, later childhood, youth, adulthood, and old age - a person's state is different. It is also well known that a person lays aside the state of early childhood and its playthings when he passes into the state of later childhood, and that he lays aside the state of later childhood when he passes into that of youth, and this in turn when he passes into the state of adulthood, and that he finally lays this aside when he passes into the state of old age. And if anyone thinks it over he can also recognize that each phase of life has its particular delights. He can recognize that by means of these he is introduced by consecutive stages into those which belong to the next phase and that such delights have served to bring him through to that next phase, till at length he is brought to the delight of intelligence and wisdom in old age.

[5] From this it is evident that former things are always left behind when a new state of life is assumed. But this comparison merely serves to make the point that delights are simply means and that they are left behind when a person enters whatever state comes next. When however a person is being regenerated his state is made entirely different from the previous one, towards which the Lord is leading him not by any natural process but by a supernatural one. Nor does anyone reach that state except by the means belonging to regeneration which the Lord alone provides, and so by the intermediate good which has been referred to. And once he has been brought to that state, to the point of his no longer having worldly, earthly, and bodily things as his end in view but those of heaven, that intermediate good is separated. Having something as one's end in view means loving it more than anything else.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Society for the permission to use this translation.