Die Bibel

 

1 Mózes 8

Lernen

   

1 Megemlékezék pedig az Isten Noéról, és minden vadról, minden baromról, mely õ vele a bárkában vala: és szelet bocsáta az Isten a földre, és a vizek megapadának.

2 És bezárulának a mélység forrásai s az ég csatornái; és megszûnt az esõ az égbõl.

3 És elmenének a vizek a földrõl folyton fogyván, és száz ötven nap mulva megfogyatkozának a vizek.

4 A bárka pedig a hetedik hónapban, a hónak tizenhetedik napján, megfeneklett az Ararát hegyén.

5 A vizek pedig folyton fogyának a tizedik hónapig; a tizedikben, a hó elsõ napján meglátszának a hegyek csúcsai.

6 És lõn negyven nap múlva, kinyitá Noé a bárka ablakát, melyet csinált vala.

7 És kibocsátá a hollót, és az elrepûlt, meg visszaszállt, míg a vizek a földrõl felszáradának.

8 Kibocsátá a galambot is, hogy meglássa, vajjon elfogytak-é a vizek a föld színérõl.

9 De a galamb nem talála lábainak nyugvóhelyet és visszatére õ hozzá a bárkába, mert víz vala az egész föld színén; õ pedig kezét kinyujtá, megfogá, és bévevé azt magához a bárkába.

10 És várakozék még másik hét napig, és ismét kibocsátá a galambot a bárkából.

11 És megjöve õ hozzá a galamb estennen, és ímé leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földrõl.

12 És ismét várakozék még másik hét napig, és kibocsátá a galambot, és az nem tére többé õ hozzá vissza.

13 És lõn a hatszáz egyedik esztendõben, az elsõ hónak elsõ napján, felszáradának a vizek a földrõl, és elfordítá Noé a bárka fedelét, és látá, hogy ímé megszikkadt a földnek színe.

14 A második hónapban pedig, a hónak huszonhetedik napján megszárada a föld.

15 És szóla az Isten Noénak, mondván:

16 Menj ki a bárkából te és a te feleséged, a te fiaid, és a te fiaid feleségei te veled.

17 Minden vadat, mely veled van, minden testbõl, madarat, barmot, és minden földön csúszó-mászó állatot vígy ki magaddal, hogy nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön.

18 Kiméne azért Noé és az õ fiai, az õ felesége, és az õ fiainak feleségei õ vele.

19 Minden állat, minden csúszó-mászó, minden madár, minden a mi mozog a földön, kijöve a bárkából az õ neme szerint.

20 És oltárt építe Noé az Úrnak, és võn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égõáldozattal az oltáron.

21 És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az õ szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az õ ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élõ állatot, mint cselekedtem.

22 Ennekutánna míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szünnek.

   

Aus Swedenborgs Werken

 

Arcana Coelestia #857

studieren Sie diesen Abschnitt

  
/ 10837  
  

857. That 'the waters were going down and abating' means that falsities started to be dispersed is clear from the actual words themselves and from what has been stated just above, at verse 3, where it is said that 'the waters receded, going back and forth', whereas in this verse it is said that 'the waters were going down and abating'. The latter as well as the former means fluctuations between truth and falsity, though the present statement means that those fluctuations were becoming less pronounced. As has been stated, during the fluctuations that follow temptation a person does not know what truth is, but as the movements gradually come to an end so the light of truth appears. The reason for this is that as long as a person's state is such, the internal man cannot function, that is, the Lord cannot function by way of the internal into the external. The internal contains remnants, which are affections for good and for truth deriving from it, which have been dealt with already. The external contains evil desires, and falsities deriving from these. As long as these external things have not been subdued and done away with, no road is open for goods and truths to pass from the internal, that is, from the Lord by way of the internal.

[2] A further purpose of temptations therefore is that the external side of a person may be subdued and so made subservient to the internal. This may become clear to anyone from the fact that as soon as a person's loves are assaulted and crushed, as they are in times of misfortune, sickness, and mental illness, his evil desires start to subside. And as they subside he begins to talk of more devout things. But as soon as he goes back to his previous state, his external man takes control again and he gives scarcely any thought to such matters. It is similar in the final hour of death when bodily things start to fade. From these considerations anyone may see what the internal man is and what the external man, also what remnants are, and how too the desires and pleasures that belong to the external man hinder the Lord's functioning by way of the internal man. From this also anyone may discern what temptations, that is, the inward pains termed the pricks of conscience, accomplish; they take place so that the external man may become subservient to the internal. The external man is made subservient solely to ensure that affections for good and truth are not hindered, halted, and stifled by evil desires and by falsities deriving from them. The subsidence of evil desires and falsities is here described by 'the waters going down and abating'.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Society for the permission to use this translation.