Bibeln

 

1 Mózes 27

Studie

   

1 És lõn, a mikor megvénhedett vala Izsák, és szemei annyira meghomályosodtak vala, hogy nem látott, szólítá a nagyobbik fiát Ézsaút, és monda néki: Fiam; és ez monda néki: Imhol vagyok.

2 És monda: Ímé megvénhedtem; nem tudom halálom napját.

3 Most tehát vedd fel kérlek a te fegyvereidet, tegzedet és kézívedet, és menj ki a mezõre, és vadászsz énnékem vadat.

4 És csinálj nékem kedvem szerint való ételt, és hozd el nékem, hogy egyem: hogy megáldjon téged az én lelkem minekelõtte meghalok.

5 Rebeka pedig meghallá, a mit Izsák az õ fiának Ézsaúnak monda; s a mint elméne Ézsaú a mezõre, hogy vadat vadászszon és hozzon:

6 Szóla Rebeka Jákóbnak az õ fiának mondván: Ímé hallám, hogy atyád Szóla bátyádnak Ézsaúnak mondván:

7 Hozz nékem vadat, és csinálj nékem kedvem szerint való ételt, hogy egyem; és megáldjalak téged az Úr elõtt, minekelõtte meghalok.

8 Most azért fiam, hallgass az én szavamra, a mit én parancsolok néked.

9 Menj el, kérlek, a nyájhoz, és hozz nékem onnan két kecskegödölyét a javából, hogy csináljak azokból a te atyádnak kedve szerint való ételt, a mint õ szereti.

10 Te pedig beviszed atyádnak, hogy egyék, azért, hogy téged áldjon meg, minekelõtte meghal.

11 Jákób pedig monda Rebekának az õ anyjának: Ímé az én bátyám Ézsaú szõrös ember, én pedig sima vagyok.

12 Netalán megtapogat engem az én atyám s olyan leszek elõtte, mint valami csaló, és akkor átkot és nem áldást hozok magamra.

13 És monda néki az õ anyja: Reám szálljon a te átkod fiam, csak hallgass az én szavamra, és menj és hozd el nékem.

14 Elméne azért, és elhozá, és vivé az õ anyjának; és az õ anyja ételt készíte, a mint szereti vala az õ atyja.

15 És vevé Rebeka az õ nagyobbik fiának Ézsaúnak drága ruháit, melyek õ nála otthon valának, és felöltözteté Jákóbot az õ kisebbik fiát.

16 A kecskegödölyék bõrével pedig beborítá az õ kezeit, és nyakának simaságát.

17 És az ételt a melyet készített vala, kenyérrel együtt adá Jákóbnak az õ fiának kezébe.

18 És beméne az õ atyjához és monda: Atyám! és az monda: Ímhol vagyok. Ki vagy te fiam?

19 Monda Jákób az õ atyjának: Én [vagyok] Ézsaú a te elsõszülötted, aképen cselekedtem a mint parancsolád, kelj fel, kérlek, ûlj le és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked.

20 És monda Izsák az õ fiának: Hogy van az, hogy ily hamar találtál, fiam? És felele: Mert az Úr, a te Istened hozta elõmbe.

21 És monda Izsák Jákóbnak: Jer közelebb, kérlek, hadd tapogassalak meg fiam: hogy vajjon te vagy-é az én fiam Ézsaú vagy nem?

22 Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az õ atyjához, a ki megtapogatván õt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.

23 És nem ismeré meg õt, mivelhogy kezei szõrösek valának mint Ézsaúnak az õ bátyjának kezei; annakokáért megáldá õt.

24 És monda: Te vagy fiam Ézsaú? Felele: Én vagyok.

25 Az pedig monda: Hozd ide, hadd egyem az én fiam vadászatából, hogy megáldjon téged az én lelkem; és oda vivé, és evék; bort is vive néki és ivék.

26 Akkor monda néki Izsák az õ atyja: Jer közelebb fiam, és csókolj meg engem.

27 Oda méne azért, és megcsókolá õt: s megérezvén ruháinak szagát, megáldá õt, és monda: Lám az én fiamnak illatja olyan, mint a mezõnek illatja, a melyet megáldott az Úr.

28 Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségébõl, és gabonának és bornak bõségét.

29 Népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak meg elõtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg elõtted a te anyádnak fiai. Átkozott, a ki téged átkoz, és a ki téged áld, legyen áldott.

30 És lõn a mint elvégezé Izsák Jákóbnak megáldását; és épen csakhogy kiment vala Jákób az õ atyjának Izsáknak színe elõl; az õ bátyja Ézsaú is megjöve vadászásából.

31 És készíte õ is ételt, s vivé az õ atyja elé, és mondá az õ atyjának: Keljen fel az én atyám, és egyék az õ fia vadászatából, hogy áldjon meg engem a te lelked.

32 És monda néki az õ atyja Izsák: Kicsoda vagy te? És monda: Én vagyok a te elsõszülött fiad Ézsaú.

33 Akkor Izsák elrémüle igen nagy rémüléssel, és monda: Ki volt hát az, a ki vadat fogott és behozá nékem, és én mindenbõl ettem minekelõtte te megjöttél, és megáldottam õt, és áldott is lészen.

34 A mint hallotta vala Ézsaú az õ atyjának beszédét, nagy és igen keserves kiáltással felkiálta, és monda atyjának: Áldj meg engem is atyám.

35 Ez pedig monda: A te öcséd jöve el álnoksággal, és õ vevé el a te áldásodat.

36 Az pedig monda: Nem méltán hívják-é õt Jákóbnak? mert immár két ízben csalt meg engemet; elvevé elsõszülöttségemet, most pedig áldásomat vevé el. És monda: Nem tartottál-é nékem is valami áldást?

37 Felele Izsák és monda Ézsaúnak: Ímé uraddá tettem õt, és minden atyjafiát szolgául adtam néki, gabonával is borral is õt láttam el; mit míveljek azért immár veled fiam?

38 Monda Ézsaú az õ atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.

39 Felele azért Izsák az õ atyja, és monda néki: Ímé kövér földön lesz lakásod, és [részed lesz] az ég harmatjából onnan felûl;

40 És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, a mikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról.

41 Gyûlöli vala azért Ézsaú Jákóbot az áldásért, a melylyel megáldotta vala õt az õ atyja, és monda Ézsaú az õ szívében: Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és [akkor] megölöm az én öcsémet Jákóbot.

42 Mikor pedig hírûl vivék Rebekának, az õ nagyobbik fiának Ézsaúnak beszédit, elkülde és magához hívatá az õ kisebbik fiát Jákóbot, és monda néki: Ímé Ézsaú a te bátyád azzal fenyeget, hogy megöl téged.

43 Most azért fiam, hallgass az én szavamra, és kelj fel és fuss Lábánhoz az én bátyámhoz Háránba,

44 És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik;

45 Míg elfordul a te bátyád haragja te rólad, és elfelejtkezik arról a mit rajta elkövettél: akkor elküldök és haza hozatlak téged: miért fosztatnám meg mindkettõtöktõl egy napon?

46 Izsáknak pedig monda Rebeka: Eluntam életemet a Khitteusok leányai miatt. Ha Jákób a Khitteusok leányai közûl vesz feleséget, a milyenek ezek is, ez ország leányai közûl valók; minek nékem az élet?

   

Från Swedenborgs verk

 

Arcana Coelestia #3593

Studera detta avsnitt

  
/ 10837  
  

3593. 'And Isaac trembled very greatly' means the great change that accompanied the inversion of state. This is clear from the meaning of 'trembling' as a change that took place. Its accompanying the inversion of state is evident from what has been stated above about the two states a person passes through when being regenerated - the state before he has been regenerated and the state after. That is to say, in the state before he has been regenerated truths apparently have dominion, but in the state after he has been regenerated, truths give way and good acquires dominion - see what has often been shown already, in 1904, 2063, 2189, 2697, 2979, 3286, 3288, 3310 (end), 3325, 3330, 3332, 3336, 3470, 3509, 3539, 3548, 3556, 3563, 3570, 3576, 3579.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Society for the permission to use this translation.

Från Swedenborgs verk

 

Arcana Coelestia #3470

Studera detta avsnitt

  
/ 10837  
  

3470. 'And he took for a wife Judith the daughter of Beeri the Hittite, and also Basemath the daughter of Elon the Hittite' means the wedding to it of natural truth from a source other than genuine truth itself. This is clear from the meaning of 'a wife' as truth wedded to good, dealt with where Sarah and where Rebekah are the subject, 1468, 1901, 2063, 2065, 2172, 2173, 2198, 2507, 2904, 3012, 3013, 3077, here natural truth wedded to the natural good that is the subject here; and from the representation of 'Judith the daughter of Beeri the Hittite, and Basemath the daughter of Elon the Hittite' as truth from a source other than genuine truth itself. The Hittites were one of the upright nations in the land of Canaan, among whom Abraham dwelt and from whom he bought as a grave the cave of Machpelah, Genesis 23:3-end. The Hittites also represent the spiritual Church among the nations in that land, see 2913, 2986. And because that Church does not possess truth that is from the Word the same persons mean truth not derived from genuine truth itself. For a nation which represents a Church also means truth and good, as these exist with that Church, since it is by virtue of truth and good that a Church is a Church. When therefore a Church is spoken of, its truth and good are meant, and vice versa.

[2] The implications of this are that natural good of truth is not spiritual good, that is, it is not the good of faith nor the good of charity until it has been reformed. Natural good comes from parents, as stated immediately above in 3469, but spiritual good comes from the Lord. To receive spiritual good therefore a person has to undergo regeneration. At first, while this is taking place truths from a source other than genuine truth itself are allied to him, such as do not remain permanently with him but merely serve as the means by which genuine truths are brought in. Once these have been brought in, truths that are not genuine are separated. It is akin to the stages through which children pass: At first they learn very many things, including those that are childish - games and so on - not to make them wise but to prepare the way for them to receive the useful things that lead to wisdom. Once they have received the latter the former things are separated, indeed they are put away. Or it is like fruit which at first is filled with sour juice before it is able to receive sweet. The sour juice, which is not the genuine, is the means by which the sweet is brought in. As the latter comes in the former is dispelled.

[3] So it is with the natural part of man's mind when this is being regenerated, for natural good is such that of itself it is unwilling to obey and serve the rational as a slave does his master but wishes to take command. To render it submissive and subservient however it is chastened by means of states of vastation and temptation to the point when its cravings die down. At that point it is moderated by means of an influx from the Lord, by way of the internal man, of the good of faith and charity, even to the point where good acquired by heredity is gradually rooted out and a new good implanted in place of it. Into this new good truths of faith are introduced, like new fibres into the human heart, along which fibres new fluid is borne in, until a new heart has slowly been developed. The truths that are borne in at first cannot come from the genuine fount of truth because evils and falsities exist within the good present previously, which is natural good. Instead they are the kind of seeming truths or appearances of truth that have some affinity with genuine truths, and through which little by little the opportunity and place for those genuine truths to insert themselves is provided. Genuine good is like the blood in blood vessels or the fluid in fibres, bringing truths along and giving them shape. The good which takes shape in this way in the natural or external man is general, structured or joined together so to speak from particular and individual facets of spiritual good coming by way of the rational or internal man from the Lord, who alone forms and creates things anew. This explains why so many times in the Word the Lord is called One who forms and Creator.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Society for the permission to use this translation.