ബൈബിൾ

 

1 Mózes 27

പഠനം

   

1 És lõn, a mikor megvénhedett vala Izsák, és szemei annyira meghomályosodtak vala, hogy nem látott, szólítá a nagyobbik fiát Ézsaút, és monda néki: Fiam; és ez monda néki: Imhol vagyok.

2 És monda: Ímé megvénhedtem; nem tudom halálom napját.

3 Most tehát vedd fel kérlek a te fegyvereidet, tegzedet és kézívedet, és menj ki a mezõre, és vadászsz énnékem vadat.

4 És csinálj nékem kedvem szerint való ételt, és hozd el nékem, hogy egyem: hogy megáldjon téged az én lelkem minekelõtte meghalok.

5 Rebeka pedig meghallá, a mit Izsák az õ fiának Ézsaúnak monda; s a mint elméne Ézsaú a mezõre, hogy vadat vadászszon és hozzon:

6 Szóla Rebeka Jákóbnak az õ fiának mondván: Ímé hallám, hogy atyád Szóla bátyádnak Ézsaúnak mondván:

7 Hozz nékem vadat, és csinálj nékem kedvem szerint való ételt, hogy egyem; és megáldjalak téged az Úr elõtt, minekelõtte meghalok.

8 Most azért fiam, hallgass az én szavamra, a mit én parancsolok néked.

9 Menj el, kérlek, a nyájhoz, és hozz nékem onnan két kecskegödölyét a javából, hogy csináljak azokból a te atyádnak kedve szerint való ételt, a mint õ szereti.

10 Te pedig beviszed atyádnak, hogy egyék, azért, hogy téged áldjon meg, minekelõtte meghal.

11 Jákób pedig monda Rebekának az õ anyjának: Ímé az én bátyám Ézsaú szõrös ember, én pedig sima vagyok.

12 Netalán megtapogat engem az én atyám s olyan leszek elõtte, mint valami csaló, és akkor átkot és nem áldást hozok magamra.

13 És monda néki az õ anyja: Reám szálljon a te átkod fiam, csak hallgass az én szavamra, és menj és hozd el nékem.

14 Elméne azért, és elhozá, és vivé az õ anyjának; és az õ anyja ételt készíte, a mint szereti vala az õ atyja.

15 És vevé Rebeka az õ nagyobbik fiának Ézsaúnak drága ruháit, melyek õ nála otthon valának, és felöltözteté Jákóbot az õ kisebbik fiát.

16 A kecskegödölyék bõrével pedig beborítá az õ kezeit, és nyakának simaságát.

17 És az ételt a melyet készített vala, kenyérrel együtt adá Jákóbnak az õ fiának kezébe.

18 És beméne az õ atyjához és monda: Atyám! és az monda: Ímhol vagyok. Ki vagy te fiam?

19 Monda Jákób az õ atyjának: Én [vagyok] Ézsaú a te elsõszülötted, aképen cselekedtem a mint parancsolád, kelj fel, kérlek, ûlj le és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked.

20 És monda Izsák az õ fiának: Hogy van az, hogy ily hamar találtál, fiam? És felele: Mert az Úr, a te Istened hozta elõmbe.

21 És monda Izsák Jákóbnak: Jer közelebb, kérlek, hadd tapogassalak meg fiam: hogy vajjon te vagy-é az én fiam Ézsaú vagy nem?

22 Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az õ atyjához, a ki megtapogatván õt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.

23 És nem ismeré meg õt, mivelhogy kezei szõrösek valának mint Ézsaúnak az õ bátyjának kezei; annakokáért megáldá õt.

24 És monda: Te vagy fiam Ézsaú? Felele: Én vagyok.

25 Az pedig monda: Hozd ide, hadd egyem az én fiam vadászatából, hogy megáldjon téged az én lelkem; és oda vivé, és evék; bort is vive néki és ivék.

26 Akkor monda néki Izsák az õ atyja: Jer közelebb fiam, és csókolj meg engem.

27 Oda méne azért, és megcsókolá õt: s megérezvén ruháinak szagát, megáldá õt, és monda: Lám az én fiamnak illatja olyan, mint a mezõnek illatja, a melyet megáldott az Úr.

28 Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségébõl, és gabonának és bornak bõségét.

29 Népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak meg elõtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg elõtted a te anyádnak fiai. Átkozott, a ki téged átkoz, és a ki téged áld, legyen áldott.

30 És lõn a mint elvégezé Izsák Jákóbnak megáldását; és épen csakhogy kiment vala Jákób az õ atyjának Izsáknak színe elõl; az õ bátyja Ézsaú is megjöve vadászásából.

31 És készíte õ is ételt, s vivé az õ atyja elé, és mondá az õ atyjának: Keljen fel az én atyám, és egyék az õ fia vadászatából, hogy áldjon meg engem a te lelked.

32 És monda néki az õ atyja Izsák: Kicsoda vagy te? És monda: Én vagyok a te elsõszülött fiad Ézsaú.

33 Akkor Izsák elrémüle igen nagy rémüléssel, és monda: Ki volt hát az, a ki vadat fogott és behozá nékem, és én mindenbõl ettem minekelõtte te megjöttél, és megáldottam õt, és áldott is lészen.

34 A mint hallotta vala Ézsaú az õ atyjának beszédét, nagy és igen keserves kiáltással felkiálta, és monda atyjának: Áldj meg engem is atyám.

35 Ez pedig monda: A te öcséd jöve el álnoksággal, és õ vevé el a te áldásodat.

36 Az pedig monda: Nem méltán hívják-é õt Jákóbnak? mert immár két ízben csalt meg engemet; elvevé elsõszülöttségemet, most pedig áldásomat vevé el. És monda: Nem tartottál-é nékem is valami áldást?

37 Felele Izsák és monda Ézsaúnak: Ímé uraddá tettem õt, és minden atyjafiát szolgául adtam néki, gabonával is borral is õt láttam el; mit míveljek azért immár veled fiam?

38 Monda Ézsaú az õ atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.

39 Felele azért Izsák az õ atyja, és monda néki: Ímé kövér földön lesz lakásod, és [részed lesz] az ég harmatjából onnan felûl;

40 És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, a mikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról.

41 Gyûlöli vala azért Ézsaú Jákóbot az áldásért, a melylyel megáldotta vala õt az õ atyja, és monda Ézsaú az õ szívében: Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és [akkor] megölöm az én öcsémet Jákóbot.

42 Mikor pedig hírûl vivék Rebekának, az õ nagyobbik fiának Ézsaúnak beszédit, elkülde és magához hívatá az õ kisebbik fiát Jákóbot, és monda néki: Ímé Ézsaú a te bátyád azzal fenyeget, hogy megöl téged.

43 Most azért fiam, hallgass az én szavamra, és kelj fel és fuss Lábánhoz az én bátyámhoz Háránba,

44 És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik;

45 Míg elfordul a te bátyád haragja te rólad, és elfelejtkezik arról a mit rajta elkövettél: akkor elküldök és haza hozatlak téged: miért fosztatnám meg mindkettõtöktõl egy napon?

46 Izsáknak pedig monda Rebeka: Eluntam életemet a Khitteusok leányai miatt. Ha Jákób a Khitteusok leányai közûl vesz feleséget, a milyenek ezek is, ez ország leányai közûl valók; minek nékem az élet?

   

സ്വീഡൻബർഗിന്റെ കൃതികളിൽ നിന്ന്

 

Arcana Coelestia #3593

ഈ ഭാഗം പഠിക്കുക

  
/ 10837  
  

3593. And Isaac shuddered with exceeding great shuddering. That this signifies a great alteration in respect to the inversion of the state, is evident from the signification of “shuddering,” as being an alteration; that it is in respect to the inversion of the state, is evident from what has been said above concerning the two states of the man who is being regenerated-the state before he has been regenerated, and the state after he has been regenerated-namely, that in the state before he has been regenerated, truths apparently have the dominion; while in the state after he has been regenerated, truths give place, and good receives the dominion (on which subject see what has been frequently shown above, n. 1904, 2063, 2189, 2967, 2979, 3286, 3288, 3310, 3325, 3330, 3332, 3336, 3470, 3509, 3539, 3548, 3556, 3563, 3570, 3576, 3579).

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.

സ്വീഡൻബർഗിന്റെ കൃതികളിൽ നിന്ന്

 

Arcana Coelestia #1904

ഈ ഭാഗം പഠിക്കുക

  
/ 10837  
  

1904. Sarai, Abram’s wife, took. That this signifies the affection of truth, which in the genuine sense is “Sarai the wife,” is evident from the signification of “Sarai,” as being truth adjoined to good, and from the signification of a “wife,” as being affection (explained above, n. 915, 1468). There are two affections distinct from each other,—affection of good, and affection of truth. When a man is being regenerated the affection of truth has the lead, for he is affected with truth for the sake of good; but when he has been regenerated the affection of good has the lead, and from good he is affected with truth. The affection of good is of the will; the affection of truth is of the understanding. Between these two affections the most ancient people instituted as it were a marriage. Good, or the love of good, they called man as a husband; truth, or the love of truth, they called man as a wife. The comparison of good and truth with marriage has its origin in the heavenly marriage.

[2] Regarded in themselves, good and truth have no life, but they derive their life from love or affection. They are only instrumentalities of life; and such as is the love that affects the good and truth, such is the life; for the whole of life is of love, or affection. Hence it is that “Sarai the wife,” in the genuine sense, signifies the affection of truth. And because in the case before us the intellectual desired the rational as an offspring, and because that which she speaks is of this desire or affection, it is therefore expressly said in this verse, “Sarai, Abram’s wife, gave to Abram, her man,” which there would have been no need of repeating if it did not involve such things in the internal sense, for in themselves these words would be superfluous.

[3] Intellectual truth is distinguished from rational truth, and this from truth in the form of memory-knowledge, as are what is internal, what is intermediate, and what is external. Intellectual truth is internal, rational truth is intermediate, truth of memory-knowledge is external. These are most distinct from each other, because one is more internal than another. With any man whatever, intellectual truth, which is internal, or in his inmost, is not the man’s, but is the Lord’s with the man. From this the Lord flows into the rational, where truth first appears as belonging to man; and through the rational into the memory-knowledge; from which it is evident that man cannot possibly think as of himself from intellectual truth, but only from rational truth and truth of memory-knowledge, because these appear as if they were his.

[4] The Lord alone, when He lived in the world, thought from intellectual truth, for this was His Divine truth in conjunction with Good, or the Divine spiritual in conjunction with the Divine celestial, and herein was the Lord distinguished from every other man. To think from what is Divine as from himself is never possible to man, nor in man, but only in Him who was conceived of Jehovah. Because He thought from intellectual truth, that is, from the love or affection of intellectual truth, from it also He desired the rational, and this is why it is here said that “Sarai, Abram’s wife” (by whom is meant the affection of intellectual truth) “took Hagar the Egyptian, and gave her to Abram her husband, for a woman to him.”

[5] The rest of the arcana that are herein cannot be unfolded and explained to the apprehension, because man is in the greatest obscurity, and in fact has no idea at all of the internal things within him, for he makes both the rational and the intellectual to consist in memory-knowledge, and is not aware that these are distinct from each other, so distinct indeed that the intellectual can exist apart from the rational, and also the rational that is derived from the intellectual, apart from the memory-knowledge. This cannot but seem a paradox to those who are in memory-knowledges, but still it is the truth. It is however impossible for anyone to be in the truth that is in the form of memory-knowledge (that is, in the affection of this and the belief in it), unless he is in rational truth, into which and through which the Lord inflows from the intellectual. These arcana do not open to man except in the other life.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.