¹ Vala pedig Naóminak egy rokona az õ férje után, elõkelõ derék ember Elimélek nemzetségébõl; neve Boáz.

² És monda a Moábita Ruth Naóminak: Hadd menjek, kérlek, a mezõre, hogy kalászokat szedegessek az után, a kinek szemei elõtt kedvességet találok. És az monda: Menj édes leányom.

³ Elméne azért és odaérkezék, szedegete a mezõn az aratók után, és történetesen oda talált a Boáz szántóföldjére, a ki Elimélek nemzetségébõl való volt.

⁴ És ímé Boáz kijöve Bethlehembõl, és monda az aratóknak: Az Úr legyen veletek! És õk mondának néki: Áldjon meg téged az Úr!

⁵ És monda Boáz az õ szolgájának, a ki az aratók felügyelõje volt: Kié ez a leányzó?

⁶ És felele a szolga, az aratók felügyelõje, és monda: Az a Moábita leányzó ez, a ki Naómival jött a Moáb mezejérõl.

⁷ A ki mondá: Hadd szedegessek, kérlek, és hadd tarlózgassak a kévék közt az aratók után. És ide jöve, és itt marada reggeltõl fogva mind mostanig: és csak épen most pihent egy keveset a házban.

⁸ És mondá Boáz Ruthnak: Ugyan hallod-é édes leányom! Ne menj szedegetni más mezõre és el ne menj innen; hanem menj [mindenütt] szolgálóim után.

⁹ Szemeid legyenek a mezõn, a melyet aratnak, és járj utánok. Ímé meghagytam a szolgáknak, hogy ne bántsanak téged, és ha megszomjúhozol, menj az edényekhez és igyál abból, a mit a szolgák merítenek.

¹⁰ Akkor ez arczra borula és meghajtá magát a földig, és monda néki: Hogy- hogy találtam [ilyen] kedvességet a te szemeid elõtt, hogy rám tekintettél, holott én idegen vagyok?

¹¹ Boáz pedig felele, és monda néki: Bizony elmondtak nékem mindent, amit cselekedtél a te napaddal, férjed halála után, hogy elhagytad a te atyádat és a te anyádat és a te születésednek földét, és jöttél ahhoz a néphez, a melyet nem ismertél azelõtt.

¹² Fizessen meg az Úr a te cselekedetedért, és legyen teljes a te jutalmad az Úrtól, Izráelnek Istenétõl, a kinek szárnyai alatt oltalmat keresni jöttél.

¹³ Ez pedig monda: Találjak kedvességet a te szemeid elõtt uram, mert megvigasztaltál engem, és mert a te szolgálódnak szívéhez szóltál, holott én nem vagyok a te szolgálóleányaid közül.

¹⁴ És az evésnek idejekor szóla néki Boáz: Jer ide, és egyél a kenyérbõl, és mártsd be a te falatodat az eczetes [lébe]. És õ leüle az aratók mellé. És pergelt gabonát nyújtott néki, és evett, s jóllakott, sõt még hagyott is.

¹⁵ Azután felállott, hogy szedegessen és Boáz megparancsolta az õ szolgáinak, mondván: A kévék között is hadd szedegessen, és meg ne pirongassátok õt.

¹⁶ Sõt húzogassatok ki néki a kévékbõl is, és hagyogassatok el, hogy szedje fel, és meg ne dorgáljátok õt.

¹⁷ És õ szedegete a mezõn mind estiglen, és kicsépelé, a mit szedegetett, és lett abból szinte egy efa árpa.

¹⁸ És felvevé és beméne a városba, és napaasszonya látá, a mit õ szedegetett. Aztán elõvevé és odaadá néki, a mit meghagyott, minekutána jóllakott vala.

¹⁹ És monda néki az õ napaasszonya: Hol szedegettél ma, és hol munkálkodtál? Áldott legyen, a ki rád tekintett. És elbeszélte az õ napaasszonyának, hogy kinél munkálkodott, és monda: Annak a férfiúnak a neve, a kinél ma munkálkodtam: Boáz.

²⁰ És monda Naómi az õ menyének: Áldott legyen õ az Úrtól, a ki nem vonta meg irgalmasságát az élõktõl és a megholtaktól! És Naómi monda néki: Közel valónk nékünk az a férfiú; legközelebbi rokonaink közül való õ.

²¹ És szóla a Moábita Ruth: Még azt is mondta õ nékem: Menj [mindenütt] az én munkásaim után, a míg csak el nem végzik az én egész aratásomat.

²² És monda Naómi Ruthnak, az õ menyének: Jó, édes leányom, hogy az õ szolgálóival jársz, ne is találjanak téged más mezõn.

²³ Így járt õ [mindenütt] a Boáz szolgálói után, szedegetve, míg az árpaaratás és búzaaratás bevégzõdött; és az õ napaasszonyával lakott.

¹ Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:

² Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!

³ Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;

⁴ A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!

⁵ Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;

⁶ Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;

⁷ Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:

⁸ Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.

⁹ A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.

¹⁰ A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.

¹¹ Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.

¹² Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.

¹³ A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.

¹⁴ Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.

¹⁵ A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.

¹⁶ A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.

¹⁷ Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.

¹⁸ Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.

¹⁹ Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.

²⁰ Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.

²¹ Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.

²² Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt rájok beszédem.

²³ Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.

²⁴ Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.

²⁵ [Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.