Bible

 

1 Mózes 22

Studie

   

1 És lõn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok.

2 És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égõ áldozatul a hegyek közûl egyen, a melyet mondándok néked.

3 Felkele azért Ábrahámreggel, és megnyergelé az õ szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az õ fiát Izsákot, és fát hasogatott az égõ áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.

4 Harmadnapon felemelé az õ szemeit Ábrahám, és látá a helyet messzirõl.

5 És monda Ábrahám az õ szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.

6 Vevé azért Ábrahám az égõ áldozathoz való fákat, és feltevé az õ fiára Izsákra, õ maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt.

7 És szóla Izsák Ábrahámhoz az õ atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok, fiam. És monda [Izsák:] Ímhol van a tûz és a fa; de hol van az égõ áldozatra való bárány?

8 És monda Ábrahám: Az Isten majd gondoskodik az égõ áldozatra való bárányról, fiam; és mennek vala ketten együtt.

9 Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az õ fiát, és feltevé az oltárra, a fa-rakás tetejére.

10 És kinyújtá Ábrahám az õ kezét és vevé a kést, hogy levágja az õ fiát.

11 Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égbõl, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Õ pedig felele: Ímhol vagyok.

12 És monda: Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd õt: mert most már tudom, hogy istenfélõ vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem.

13 És felemelé Ábrahám az õ szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égõ áldozatul az õ fia helyett.

14 És nevezé Ábrahám annak a helynek nevét Jehova-jire-nek. Azért mondják ma is: Az Úr hegyén a gondviselés.

15 És kiálta az Úrnak Angyala Ábrahámnak másodszor is az égbõl.

16 És monda: Én magamra esküszöm azt mondja az Úr: mivelhogy e dolgot cselekedéd, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek:

17 Hogy megáldván megáldalak tégedet, és bõségesen megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az õ ellenségeinek kapuját.

18 És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.

19 Megtére azért Ábrahám az õ szolgáihoz, és felkelének és együtt elmenének Beérsebába, mert lakozék Ábrahám Beérsebában.

20 És lõn ezeknek utánna, hírt hozának Ábrahámnak mondván: Ímé Milkha is szûlt fiakat Nákhornak, a te atyádfiának:

21 Úzt az õ elsõszülöttét, és Búzt annak testvérét, és Kemuélt Arámnak atyját.

22 És Keszedet, Házót, Pildást, Jidláfot és Bethuélt.

23 Bethuél pedig nemzé Rebekát. Ezt a nyolczat szûlé Milkha Nákhornak az Ábrahám atyjafiának.

24 Az õ ágyasa is, kinek neve Reuma [vala], szûlé néki Tebáhot, Gakhámot, Thakhást és Mahákhát.

   

Ze Swedenborgových děl

 

Arcana Coelestia # 2818

Prostudujte si tuto pasáž

  
/ 10837  
  

2818. To slay his son. That this signifies until whatever was from the merely human was dead, is evident from the internal sense of these words; for they signify the Lord’s most grievous and inmost temptations, the last of which was that of the cross, in which it is evident that what was merely human also died. This could not be represented by Abraham’s son or Isaac, because to sacrifice sons was an abomination; but it was represented so far as it could be, namely, even to the attempt, but not to the act. Hence it is evident that by these words, “Abraham took the knife to slay his son,” is signified until all that was merely human was dead.

[2] That it was known from the most ancient time that the Lord was to come into the world, and was to suffer death, is evident from the fact that the custom prevailed among the Gentiles of sacrificing their sons, believing that they were thus purified, and propitiated to God; in which abominable custom they could not have placed their most important religious observance, unless they had learned from the ancients that the Son of God was to come, who would, as they believed, be made a sacrifice. To this abomination even the sons of Israel were inclined, and Abraham also; for no one is tempted except by that to which he is inclined. That the sons of Jacob were so inclined is evident in the Prophets; but lest they should rush into that abomination, it was permitted to institute burnt-offerings and sacrifices (see n. 922, 1128, 1241, 1343, 2180).

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.