Biblija

 

1 Mózes 27

Studija

   

1 És lõn, a mikor megvénhedett vala Izsák, és szemei annyira meghomályosodtak vala, hogy nem látott, szólítá a nagyobbik fiát Ézsaút, és monda néki: Fiam; és ez monda néki: Imhol vagyok.

2 És monda: Ímé megvénhedtem; nem tudom halálom napját.

3 Most tehát vedd fel kérlek a te fegyvereidet, tegzedet és kézívedet, és menj ki a mezõre, és vadászsz énnékem vadat.

4 És csinálj nékem kedvem szerint való ételt, és hozd el nékem, hogy egyem: hogy megáldjon téged az én lelkem minekelõtte meghalok.

5 Rebeka pedig meghallá, a mit Izsák az õ fiának Ézsaúnak monda; s a mint elméne Ézsaú a mezõre, hogy vadat vadászszon és hozzon:

6 Szóla Rebeka Jákóbnak az õ fiának mondván: Ímé hallám, hogy atyád Szóla bátyádnak Ézsaúnak mondván:

7 Hozz nékem vadat, és csinálj nékem kedvem szerint való ételt, hogy egyem; és megáldjalak téged az Úr elõtt, minekelõtte meghalok.

8 Most azért fiam, hallgass az én szavamra, a mit én parancsolok néked.

9 Menj el, kérlek, a nyájhoz, és hozz nékem onnan két kecskegödölyét a javából, hogy csináljak azokból a te atyádnak kedve szerint való ételt, a mint õ szereti.

10 Te pedig beviszed atyádnak, hogy egyék, azért, hogy téged áldjon meg, minekelõtte meghal.

11 Jákób pedig monda Rebekának az õ anyjának: Ímé az én bátyám Ézsaú szõrös ember, én pedig sima vagyok.

12 Netalán megtapogat engem az én atyám s olyan leszek elõtte, mint valami csaló, és akkor átkot és nem áldást hozok magamra.

13 És monda néki az õ anyja: Reám szálljon a te átkod fiam, csak hallgass az én szavamra, és menj és hozd el nékem.

14 Elméne azért, és elhozá, és vivé az õ anyjának; és az õ anyja ételt készíte, a mint szereti vala az õ atyja.

15 És vevé Rebeka az õ nagyobbik fiának Ézsaúnak drága ruháit, melyek õ nála otthon valának, és felöltözteté Jákóbot az õ kisebbik fiát.

16 A kecskegödölyék bõrével pedig beborítá az õ kezeit, és nyakának simaságát.

17 És az ételt a melyet készített vala, kenyérrel együtt adá Jákóbnak az õ fiának kezébe.

18 És beméne az õ atyjához és monda: Atyám! és az monda: Ímhol vagyok. Ki vagy te fiam?

19 Monda Jákób az õ atyjának: Én [vagyok] Ézsaú a te elsõszülötted, aképen cselekedtem a mint parancsolád, kelj fel, kérlek, ûlj le és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked.

20 És monda Izsák az õ fiának: Hogy van az, hogy ily hamar találtál, fiam? És felele: Mert az Úr, a te Istened hozta elõmbe.

21 És monda Izsák Jákóbnak: Jer közelebb, kérlek, hadd tapogassalak meg fiam: hogy vajjon te vagy-é az én fiam Ézsaú vagy nem?

22 Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az õ atyjához, a ki megtapogatván õt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.

23 És nem ismeré meg õt, mivelhogy kezei szõrösek valának mint Ézsaúnak az õ bátyjának kezei; annakokáért megáldá õt.

24 És monda: Te vagy fiam Ézsaú? Felele: Én vagyok.

25 Az pedig monda: Hozd ide, hadd egyem az én fiam vadászatából, hogy megáldjon téged az én lelkem; és oda vivé, és evék; bort is vive néki és ivék.

26 Akkor monda néki Izsák az õ atyja: Jer közelebb fiam, és csókolj meg engem.

27 Oda méne azért, és megcsókolá õt: s megérezvén ruháinak szagát, megáldá õt, és monda: Lám az én fiamnak illatja olyan, mint a mezõnek illatja, a melyet megáldott az Úr.

28 Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségébõl, és gabonának és bornak bõségét.

29 Népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak meg elõtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg elõtted a te anyádnak fiai. Átkozott, a ki téged átkoz, és a ki téged áld, legyen áldott.

30 És lõn a mint elvégezé Izsák Jákóbnak megáldását; és épen csakhogy kiment vala Jákób az õ atyjának Izsáknak színe elõl; az õ bátyja Ézsaú is megjöve vadászásából.

31 És készíte õ is ételt, s vivé az õ atyja elé, és mondá az õ atyjának: Keljen fel az én atyám, és egyék az õ fia vadászatából, hogy áldjon meg engem a te lelked.

32 És monda néki az õ atyja Izsák: Kicsoda vagy te? És monda: Én vagyok a te elsõszülött fiad Ézsaú.

33 Akkor Izsák elrémüle igen nagy rémüléssel, és monda: Ki volt hát az, a ki vadat fogott és behozá nékem, és én mindenbõl ettem minekelõtte te megjöttél, és megáldottam õt, és áldott is lészen.

34 A mint hallotta vala Ézsaú az õ atyjának beszédét, nagy és igen keserves kiáltással felkiálta, és monda atyjának: Áldj meg engem is atyám.

35 Ez pedig monda: A te öcséd jöve el álnoksággal, és õ vevé el a te áldásodat.

36 Az pedig monda: Nem méltán hívják-é õt Jákóbnak? mert immár két ízben csalt meg engemet; elvevé elsõszülöttségemet, most pedig áldásomat vevé el. És monda: Nem tartottál-é nékem is valami áldást?

37 Felele Izsák és monda Ézsaúnak: Ímé uraddá tettem õt, és minden atyjafiát szolgául adtam néki, gabonával is borral is õt láttam el; mit míveljek azért immár veled fiam?

38 Monda Ézsaú az õ atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.

39 Felele azért Izsák az õ atyja, és monda néki: Ímé kövér földön lesz lakásod, és [részed lesz] az ég harmatjából onnan felûl;

40 És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, a mikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról.

41 Gyûlöli vala azért Ézsaú Jákóbot az áldásért, a melylyel megáldotta vala õt az õ atyja, és monda Ézsaú az õ szívében: Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és [akkor] megölöm az én öcsémet Jákóbot.

42 Mikor pedig hírûl vivék Rebekának, az õ nagyobbik fiának Ézsaúnak beszédit, elkülde és magához hívatá az õ kisebbik fiát Jákóbot, és monda néki: Ímé Ézsaú a te bátyád azzal fenyeget, hogy megöl téged.

43 Most azért fiam, hallgass az én szavamra, és kelj fel és fuss Lábánhoz az én bátyámhoz Háránba,

44 És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik;

45 Míg elfordul a te bátyád haragja te rólad, és elfelejtkezik arról a mit rajta elkövettél: akkor elküldök és haza hozatlak téged: miért fosztatnám meg mindkettõtöktõl egy napon?

46 Izsáknak pedig monda Rebeka: Eluntam életemet a Khitteusok leányai miatt. Ha Jákób a Khitteusok leányai közûl vesz feleséget, a milyenek ezek is, ez ország leányai közûl valók; minek nékem az élet?

   

Iz Swedenborgovih djela

 

Arcana Coelestia #3593

Proučite ovaj odlomak

  
/ 10837  
  

3593. And Isaac shuddered with exceeding great shuddering. That this signifies a great alteration in respect to the inversion of the state, is evident from the signification of “shuddering,” as being an alteration; that it is in respect to the inversion of the state, is evident from what has been said above concerning the two states of the man who is being regenerated-the state before he has been regenerated, and the state after he has been regenerated-namely, that in the state before he has been regenerated, truths apparently have the dominion; while in the state after he has been regenerated, truths give place, and good receives the dominion (on which subject see what has been frequently shown above, n. 1904, 2063, 2189, 2967, 2979, 3286, 3288, 3310, 3325, 3330, 3332, 3336, 3470, 3509, 3539, 3548, 3556, 3563, 3570, 3576, 3579).

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.

Iz Swedenborgovih djela

 

Arcana Coelestia #3576

Proučite ovaj odlomak

  
/ 10837  
  

3576. And he blessed him. That this signifies conjunction thus, is evident from the signification of “being blessed,” as being conjunction (n. 3504, 3514, 3530, 3565). From these particulars which are related concerning Esau and Jacob it is evident that the good of the rational conjoined itself inmostly with the good of the natural, and through the good therein with truth; for Isaac represents the rational as to good; Rebekah, the rational as to truth; Esau, the good of the natural; and Jacob, the truth of it. That the rational as to good, signified by “Isaac,” conjoined itself inmostly with the good of the natural, signified by “Esau,” and not with the truth of the natural, signified by “Jacob,” except mediately, is evident from the fact that Isaac had Esau in mind when he pronounced the blessing on Jacob; nor did he then think of Jacob, but of Esau. He who pronounces a blessing, blesses him of whom he is thinking, and not then him of whom he is not thinking. All the blessing that is uttered with the mouth goes forth from within, and has life in it from the will and thought of him who blesses, and therefore it essentially belongs to him for whom he wills, and of whom he thinks. He who takes it away and thus makes it his own is like one who steals something which should be restored to another. That when Isaac blessed he thought of Esau and not of Jacob, is evident from all that goes before, as from verses 18 and 19, where Isaac says to Jacob, “Who art thou my son?” and Jacob said unto his father, “I am Esau thy firstborn;” and from verses 21-22, and 23, where Isaac said to Jacob, “Come near I pray, and I will feel thee, my son, whether thou be my very son Esau, or not;” and after he had felt him, he said, “The voice is Jacob’s voice, but the hands are the hands of Esau, and he recognized him not;” also from verse 24, “And he said, Art thou my very son Esau? And he said, I am;” and at last when he kissed him, “he smelled the smell of his garments,” namely, Esau’s; and when he then blessed him, he said, “See, the smell of my son;” from all which it is evident that by the son whom he blessed no other was meant than Esau; and therefore also when he heard from Esau that it was Jacob, “Isaac shuddered with exceeding great shuddering” (verse 33), “and said, Thy brother came with fraud” (verse 35); but the reason why Jacob retained the blessing, according to what is said in verses 33 and 37, is that the truth represented by Jacob was apparently to have the dominion for a time, as has been shown several times above.

[2] But after the time of reformation and regeneration has been completed, then the good itself which had lain inmostly concealed, and from within had disposed each and all things that had appeared to be of truth, or that truth had attributed to itself, comes forth and openly has the dominion. This is signified by what Isaac said to Esau: “By thy sword shalt thou live, and shalt serve thy brother, and it shall come to pass when thou shalt have the dominion, that thou shalt break his yoke from upon thy neck” (verse 40), the internal sense of which words is that so long as truth is being conjoined with good, good is apparently made to take a lower place; but that it will be in the prior place, and then there will be a conjunction of the rational with the good of the natural, and thereby with the truth; and thus truth will come to be of good; consequently Esau will then represent the good itself of the natural, and Jacob the truth itself thereof, both conjoined with the rational; thus in the supreme sense the Lord’s Divine natural; Esau, as to the Divine good, and Jacob as to the Divine truth, therein.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.