Biblija

 

1 Mózes 27

Studija

   

1 És lõn, a mikor megvénhedett vala Izsák, és szemei annyira meghomályosodtak vala, hogy nem látott, szólítá a nagyobbik fiát Ézsaút, és monda néki: Fiam; és ez monda néki: Imhol vagyok.

2 És monda: Ímé megvénhedtem; nem tudom halálom napját.

3 Most tehát vedd fel kérlek a te fegyvereidet, tegzedet és kézívedet, és menj ki a mezõre, és vadászsz énnékem vadat.

4 És csinálj nékem kedvem szerint való ételt, és hozd el nékem, hogy egyem: hogy megáldjon téged az én lelkem minekelõtte meghalok.

5 Rebeka pedig meghallá, a mit Izsák az õ fiának Ézsaúnak monda; s a mint elméne Ézsaú a mezõre, hogy vadat vadászszon és hozzon:

6 Szóla Rebeka Jákóbnak az õ fiának mondván: Ímé hallám, hogy atyád Szóla bátyádnak Ézsaúnak mondván:

7 Hozz nékem vadat, és csinálj nékem kedvem szerint való ételt, hogy egyem; és megáldjalak téged az Úr elõtt, minekelõtte meghalok.

8 Most azért fiam, hallgass az én szavamra, a mit én parancsolok néked.

9 Menj el, kérlek, a nyájhoz, és hozz nékem onnan két kecskegödölyét a javából, hogy csináljak azokból a te atyádnak kedve szerint való ételt, a mint õ szereti.

10 Te pedig beviszed atyádnak, hogy egyék, azért, hogy téged áldjon meg, minekelõtte meghal.

11 Jákób pedig monda Rebekának az õ anyjának: Ímé az én bátyám Ézsaú szõrös ember, én pedig sima vagyok.

12 Netalán megtapogat engem az én atyám s olyan leszek elõtte, mint valami csaló, és akkor átkot és nem áldást hozok magamra.

13 És monda néki az õ anyja: Reám szálljon a te átkod fiam, csak hallgass az én szavamra, és menj és hozd el nékem.

14 Elméne azért, és elhozá, és vivé az õ anyjának; és az õ anyja ételt készíte, a mint szereti vala az õ atyja.

15 És vevé Rebeka az õ nagyobbik fiának Ézsaúnak drága ruháit, melyek õ nála otthon valának, és felöltözteté Jákóbot az õ kisebbik fiát.

16 A kecskegödölyék bõrével pedig beborítá az õ kezeit, és nyakának simaságát.

17 És az ételt a melyet készített vala, kenyérrel együtt adá Jákóbnak az õ fiának kezébe.

18 És beméne az õ atyjához és monda: Atyám! és az monda: Ímhol vagyok. Ki vagy te fiam?

19 Monda Jákób az õ atyjának: Én [vagyok] Ézsaú a te elsõszülötted, aképen cselekedtem a mint parancsolád, kelj fel, kérlek, ûlj le és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked.

20 És monda Izsák az õ fiának: Hogy van az, hogy ily hamar találtál, fiam? És felele: Mert az Úr, a te Istened hozta elõmbe.

21 És monda Izsák Jákóbnak: Jer közelebb, kérlek, hadd tapogassalak meg fiam: hogy vajjon te vagy-é az én fiam Ézsaú vagy nem?

22 Oda méne tehát Jákób Izsákhoz az õ atyjához, a ki megtapogatván õt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei.

23 És nem ismeré meg õt, mivelhogy kezei szõrösek valának mint Ézsaúnak az õ bátyjának kezei; annakokáért megáldá õt.

24 És monda: Te vagy fiam Ézsaú? Felele: Én vagyok.

25 Az pedig monda: Hozd ide, hadd egyem az én fiam vadászatából, hogy megáldjon téged az én lelkem; és oda vivé, és evék; bort is vive néki és ivék.

26 Akkor monda néki Izsák az õ atyja: Jer közelebb fiam, és csókolj meg engem.

27 Oda méne azért, és megcsókolá õt: s megérezvén ruháinak szagát, megáldá õt, és monda: Lám az én fiamnak illatja olyan, mint a mezõnek illatja, a melyet megáldott az Úr.

28 Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségébõl, és gabonának és bornak bõségét.

29 Népek szolgáljanak néked és nemzetségek hajoljanak meg elõtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg elõtted a te anyádnak fiai. Átkozott, a ki téged átkoz, és a ki téged áld, legyen áldott.

30 És lõn a mint elvégezé Izsák Jákóbnak megáldását; és épen csakhogy kiment vala Jákób az õ atyjának Izsáknak színe elõl; az õ bátyja Ézsaú is megjöve vadászásából.

31 És készíte õ is ételt, s vivé az õ atyja elé, és mondá az õ atyjának: Keljen fel az én atyám, és egyék az õ fia vadászatából, hogy áldjon meg engem a te lelked.

32 És monda néki az õ atyja Izsák: Kicsoda vagy te? És monda: Én vagyok a te elsõszülött fiad Ézsaú.

33 Akkor Izsák elrémüle igen nagy rémüléssel, és monda: Ki volt hát az, a ki vadat fogott és behozá nékem, és én mindenbõl ettem minekelõtte te megjöttél, és megáldottam õt, és áldott is lészen.

34 A mint hallotta vala Ézsaú az õ atyjának beszédét, nagy és igen keserves kiáltással felkiálta, és monda atyjának: Áldj meg engem is atyám.

35 Ez pedig monda: A te öcséd jöve el álnoksággal, és õ vevé el a te áldásodat.

36 Az pedig monda: Nem méltán hívják-é õt Jákóbnak? mert immár két ízben csalt meg engemet; elvevé elsõszülöttségemet, most pedig áldásomat vevé el. És monda: Nem tartottál-é nékem is valami áldást?

37 Felele Izsák és monda Ézsaúnak: Ímé uraddá tettem õt, és minden atyjafiát szolgául adtam néki, gabonával is borral is õt láttam el; mit míveljek azért immár veled fiam?

38 Monda Ézsaú az õ atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.

39 Felele azért Izsák az õ atyja, és monda néki: Ímé kövér földön lesz lakásod, és [részed lesz] az ég harmatjából onnan felûl;

40 És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, a mikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról.

41 Gyûlöli vala azért Ézsaú Jákóbot az áldásért, a melylyel megáldotta vala õt az õ atyja, és monda Ézsaú az õ szívében: Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és [akkor] megölöm az én öcsémet Jákóbot.

42 Mikor pedig hírûl vivék Rebekának, az õ nagyobbik fiának Ézsaúnak beszédit, elkülde és magához hívatá az õ kisebbik fiát Jákóbot, és monda néki: Ímé Ézsaú a te bátyád azzal fenyeget, hogy megöl téged.

43 Most azért fiam, hallgass az én szavamra, és kelj fel és fuss Lábánhoz az én bátyámhoz Háránba,

44 És maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik;

45 Míg elfordul a te bátyád haragja te rólad, és elfelejtkezik arról a mit rajta elkövettél: akkor elküldök és haza hozatlak téged: miért fosztatnám meg mindkettõtöktõl egy napon?

46 Izsáknak pedig monda Rebeka: Eluntam életemet a Khitteusok leányai miatt. Ha Jákób a Khitteusok leányai közûl vesz feleséget, a milyenek ezek is, ez ország leányai közûl valók; minek nékem az élet?

   

Iz Swedenborgovih djela

 

Arcana Coelestia #3593

Proučite ovaj odlomak

  
/ 10837  
  

3593. And Isaac shuddered with exceeding great shuddering. That this signifies a great alteration in respect to the inversion of the state, is evident from the signification of “shuddering,” as being an alteration; that it is in respect to the inversion of the state, is evident from what has been said above concerning the two states of the man who is being regenerated-the state before he has been regenerated, and the state after he has been regenerated-namely, that in the state before he has been regenerated, truths apparently have the dominion; while in the state after he has been regenerated, truths give place, and good receives the dominion (on which subject see what has been frequently shown above, n. 1904, 2063, 2189, 2967, 2979, 3286, 3288, 3310, 3325, 3330, 3332, 3336, 3470, 3509, 3539, 3548, 3556, 3563, 3570, 3576, 3579).

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.

Iz Swedenborgovih djela

 

Arcana Coelestia #3336

Proučite ovaj odlomak

  
/ 10837  
  

3336. And Esau despised the birthright. That this signifies that in the meantime the good of life made no account of the priority, is evident from the signification of “despising,” as being to make no account of; from the representation of Esau, as being the good of life (n. 3300, 3322); and from the signification of “birthright,” as being priority (n. 3325). That it is in the meantime, or for a time, may be seen above (n. 3324, 3325, 3330). Hence it is manifest that by “Esau despising the birthright” is signified that in the meantime the good of life made no account of the priority. In order that what is related in this chapter concerning Esau and Jacob may be apprehended in regard to its signification in the internal sense, the thought must be removed entirely from the historicals, thus from the persons of Esau and Jacob; and instead of them must be substituted the things they represent, namely, the good of the natural and its truth; or what is the same, the spiritual man who is being regenerated by means of truth and good; for in the internal sense of the Word names signify nothing else than actual things. When the good of the natural and its truths are thought of instead of Esau and Jacob, it is then evident how the case is with man’s regeneration by means of truth and good, namely, that in the beginning truth apparently has the priority with him, and also the superiority, although in itself good is prior and superior.

[2] In order that it may be still more clearly evident how the case is with this priority and superiority, something further shall be said. It is easy to see that nothing can possibly enter into man’s memory and remain there, unless there is a certain affection or love which introduces it. If there is no affection, or what is the same, no love, there will be no observation. It is this affection, or love, with which the thing that enters connects itself, and being connected remains; as is evident from the fact that when a similar affection or love returns, the thing itself recurs, and is presented to view along with other things that had before entered by virtue of a similar affection or love; and this in a series. From this comes man’s thought; and from this thought his speech. In like manner also when the thing itself returns, if this is effected by objects of the senses, or by objects of the thought, or by the discourse of another, the affection also with which the thing had entered is reproduced. This is the teaching of experience, and on reflection everyone may be confirmed in it.

[3] The doctrinal things of truth enter in like manner into the memory; and the things that at first introduce them are affections of various loves, as before said (n. 3330). Genuine affection, which is of the good of charity, is not then observed; but still it is present; and so far as it can be present, it is adjoined by the Lord to the doctrinal things of truth; and so far also they remain adjoined. When therefore the time comes that the man can be regenerated, the Lord inspires the affection of good, and through this excites the things which have been adjoined by Him to this affection, which things are called in the Word “remains;” and then by means of this affection (that is, of the affection of good), by successive steps the Lord removes the affections of other loves, consequently also the things that have been connected with them. And thus the affection of good, or what is the same, the good of life, begins to have the dominion. It indeed had the dominion before, but this could not appear to the man; for insofar as a man is in the love of self and of the world, the good which is of genuine love does not appear. From this it may now be seen what is signified in the internal sense by the things historically related concerning Esau and Jacob.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.