The Bible

 

1 Mózes 3

Study

   

1 A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?

2 És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcsébõl ehetünk;

3 De annak a fának gyümölcsébõl, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.

4 És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;

5 Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.

6 És látá az asszony, hogy az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcsébõl, és evék, és ada vele levõ férjének is, és az is evék.

7 És megnyilatkozának mindkettõjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötõket csinálának magoknak.

8 És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hûvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtõzék az ember és az õ felesége az Úr Isten elõl a kert fái között.

9 Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?

10 És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.

11 És monda Õ: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytõl tiltottalak, hogy arról ne egyél?

12 És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, õ ada nékem arról a fáról, úgy evém.

13 És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.

14 És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.

15 És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az õ magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.

16 Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselõsséged fájdalmait, fájdalommal szûlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, õ pedig uralkodik te rajtad.

17 Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyrõl azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belõle életednek minden napjaiban.

18 Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezõnek fûvét.

19 Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.

20 Nevezte vala pedig Ádám az õ feleségét Évának, mivelhogy õ lett anyja minden élõnek.

21 És csinála az Úr Isten Ádámnak és az õ feleségének bõr ruhákat, és felöltözteté õket.

22 És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közûlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakaszszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:

23 Kiküldé õt az Úr Isten az Éden kertjébõl, hogy mívelje a földet, a melybõl vétetett vala.

24 És kiûzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felõl a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy õrizzék az élet fájának útját.

   

From Swedenborg's Works

 

Divine Providence #211

Study this Passage

  
/ 340  
  

211. There is a reason why divine providence works so subtly that hardly anyone knows it is there--to keep us from dying. That is, our own self-importance, which is what motivates us, never cooperates with divine providence. Our self-importance has an inborn hatred of divine providence. It is actually the serpent that misled our first parents, the serpent of whom it is said, "I will set enmity between you and the woman and between your seed and her seed, and it will trample your head" (Genesis 3:15). "The serpent" is any kind of evil, and "its head" is love for ourselves. "The woman's seed" is the Lord, and "the enmity that is set" is between our love of self-importance and the Lord, and therefore also between our own prudence and the Lord's divine providence. This is because our prudence is constantly trying to raise its head and divine providence is constantly trying to push it down.

[2] If we sensed this, we would be outraged and enraged against God, and we would die. When we do not sense it, though, we get outraged and enraged against others, against ourselves, and against chance, which is not fatal.

This is why the Lord in his divine providence is constantly leading us in our freedom, and to us it seems as though this freedom were our own. Leading us against ourselves in freedom is like lifting a massive and stubborn weight from the ground with jacks and not being able to feel the weight and the resistance because of their strength. Or it is like people surrounded by enemies intent on murder, unaware that a friend is leading them out by unknown paths and will later disclose the plan of their enemies.

  
/ 340  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.