1
Jób pedig folytatá az õ beszédét, és monda:
2
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten õrzött engem!
3
Mikor az õ szövétneke fénylett fejem fölött, [s] világánál jártam a setétet;
4
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
5
Mikor még a Mindenható velem volt, [és] körültem voltak gyermekeim;
6
Mikor lábaimat [édes] tejben mostam, és mellettem a szikla olajpatakokat ontott;
7
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
8
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek [és ]állottak.
9
A fejedelmek abbahagyták a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
10
A fõemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz ragadt.
11
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett én felõlem.
12
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
13
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
14
Az igazságot magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
15
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
16
A szûkölködõknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is jól meghányám-vetém.
17
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
18
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a homok, megsokasodnak napjaim.
19
Gyökerem a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
20
Dicsõségem megújul velem, és kézívem erõsebbé lesz kezemben.
21
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
22
Az én szavaim után nem szóltak többet, [s harmatként] hullt rájok beszédem.
23
Mint az esõre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, mint tavaszi záporra.
24
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
25
[Örömest] választottam útjokat, mint fõember ültem [ott;] úgy laktam [ott,] mint király a hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.