Die Bibel

 

1 Mózes 31

Lernen

   

1 És meghallá a Lábán fiainak beszédét, kik ezt mondják vala: Valamije volt atyánknak, mind elvette Jákób; és atyánkéból szerezte mind e gazdagságot.

2 És látá Jákób a Lábán orczáját, hogy ímé nem olyan õ hozzá mint annakelõtte.

3 Monda pedig az Úr Jákóbnak: Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé, és veled lészek.

4 Elkülde tehát Jákób, és kihívatá magához Rákhelt és Leát a mezõre az õ nyájához.

5 És monda nékik: Látom atyátok orczáját, hogy nem olyan hozzám, mint ennekelõtte; de az én atyám Istene velem volt.

6 Ti pedig tudjátok, hogy teljes erõm szerint szolgáltam atyátokat.

7 De atyátok engem megcsalt s tízszer is megváltoztatta béremet; mindazáltal az Isten nem engedte, hogy nékem kárt tehessen.

8 Mikor azt mondotta: A pettyegetettek legyenek a te béred, a juhok mind pettyegetetteket ellenek vala. Ha azt mondotta: A csíkos lábúak legyenek a te béred, a juhok mind csíkos lábúakat ellenek vala.

9 Így vette el Isten atyátok jószágát és nékem adta.

10 Mert lõn a juhok foganásának idejekor, szemeimet felemelém, és látom vala álomban, hogy ímé a juhokat hágó kosok csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák.

11 Akkor monda nékem az Isten Angyala álomban: Jákób. És felelék: Ímhol vagyok.

12 És õ monda: Emeld fel szemeidet és lásd, hogy a mely kosok a juhokat hágják, azok mind csíkos lábúak, pettyegetettek és tarkák. Mert mindazt láttam, a mit veled Lábán cselekeszik vala.

13 Én vagyok ama Béthelnek Istene, a hol emlékoszlopot kentél fel, és a hol fogadást tettél nékem. Most kelj fel, menj ki e földrõl, és térj vissza szülõföldedre.

14 És felele Rákhel és Lea, és mondának néki: Vajjon vagyon-é még nékünk valami részünk és örökségünk a mi atyánk házában?

15 Avagy nem úgy tartott-é minket mint idegeneket? midõn minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette.

16 Mert mind ez a gazdagság, melyet Isten vett el a mi atyánktól, miénk és a mi fiainké. Most azért valamit néked az Isten mondott, [azt] cselekedjed.

17 Felkele tehát Jákób, és feltevé gyermekeit és feleségeit a tevékre;

18 És elvivé minden nyáját, és minden keresményét, melyet keresett vala; minden jószágát, melyet szerzett vala Mésopotámiában, hogy elmenjen az õ atyjához Izsákhoz Kanaán földére.

19 Lábán pedig elment vala juhait nyírni; azonközben ellopá Rákhel a házi bálványokat, melyek atyjánál valának.

20 Jákób pedig meglopá a Siriabeli Lábánnak szívét, mivelhogy nem adá tudtára, hogy szökni akar.

21 Megszökék tehát mindenestõl, és felkelvén, általméne a folyóvízen, és Gileád hegye felé tarta.

22 És mikor harmad napra megmondák Lábánnak, hogy Jákób elszökött;

23 Maga mellé vévén az õ rokonait, hét napi járó földig ûzé õket; és eléré a Gileád hegyén.

24 Isten pedig megjelenék a Siriabeli Lábánnak éjjel álomban, és monda néki: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj.

25 Mikor eléré Lábán Jákóbot, s Jákób a hegyen voná fel sátorát; Lábán is a Gileád hegyén voná fel az õ rokonaival egybe.

26 És monda Lábán Jákóbnak: Mit cselekedtél, hogy megloptad szívemet, és leányaimat fegyverrel nyert foglyokként vitted el?

27 Miért futottál el titkon, s loptál meg engem? miért nem jelentetted nékem, hogy elbocsátottalak volna örömmel, énekszóval, dob- és hegedûszóval?

28 És nem engedted meg, hogy megcsókoljam fiaimat és leányaimat. Ez egyszer bolondul cselekedtél.

29 Volna erõm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek, de a ti atyátok Istene tegnap éjszaka megszólíta engem, ezt mondván: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj.

30 Hogyha pedig immár el akartál menni, mivelhogy nagy kívánsággal kívánkoztál atyád házához: miért loptad el az én isteneimet?

31 Felelvén pedig Jákób, monda Lábánnak: Mert féltem, mert gondolom vala, hogy talán elveszed a te leányaidat én tõlem erõvel.

32 A kinél pedig megtalálod a te isteneidet, ne éljen [az]. Atyánkfiai elõtt vizsgáld meg, mid van nálam, és vidd el. Mert nem tudja vala Jákób, hogy Rákhel lopta el azokat.

33 Beméne tehát Lábán Jákób sátorába, és Lea sátorába, és a két szolgáló sátorába, és nem találá meg; akkor kiméne Lea sátorából, és méne a Rákhel sátorába.

34 Rákhel pedig vette vala a házi bálványokat, és tette vala azokat egy tevének a nyergébe, és rájok ûle; Lábán pedig felhányá az egész sátort, és nem találta vala meg [azokat.]

35 Akkor monda az õ atyjának: Ne haragudjék az én uram, hogy fel nem kelhetek elõtted, mert asszonyok baja van rajtam. Keresé tehát, de nem találá a házi bálványokat.

36 Jákób pedig haragra gerjede s feddõdék Lábánnal. Megszólala Jákób és monda Lábánnak: Mi a vétkem, és mi a bûnöm, hogy üldözõbe vettél?

37 Bezzeg minden holmimat felhánytad, mit találtál a magad házi holmija közûl valót? add elõ itt az én rokonaim és a te rokonaid elõtt, hogy tegyenek ítéletet kettõnk között.

38 Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg.

39 A mit a [vad] megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tõlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is.

40 Úgy voltam hogy nappal a hõség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtõl.

41 Immár húsz esztendeje hogy házadnál vagyok; tizennégy esztendeig szolgáltalak két leányodért, és hat esztendeig juhaidért; te pedig béremet tízszer is megváltoztattad.

42 Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem volt volna, bizony most üresen bocsátanál el engem, [de] megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett [téged] tegnap éjjel.

43 Felele pedig Lábán és monda Jákóbnak: A leányok én leányaim és a fiak én fiaim, és a nyáj az én nyájam, s valamit látsz mind az enyim, de mit tehetek ma ezeknek az én leányaimnak, vagy az õ magzatjaiknak, a kiket szûltek?

44 Most tehát jer, kössünk szövetséget, én meg te, hogy az légyen bizonyságul közöttem és közötted.

45 És võn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul.

46 És monda Jákób az õ atyjafiainak: Szedjetek köveket! És gyûjtének köveket, és csinálának rakást; és evének ott a rakáson.

47 És nevezé azt Lábán Jegár-Sahaduthának, Jákób pedig nevezé Gálhédnek.

48 És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, azért nevezék Gálhédnek.

49 És Miczpának, mivelhogy mondá: Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, a mikor egymástól elválunk.

50 Ha az én leányaimat nyomorgatándod, és ha az én leányaimon kivûl több feleséget veéndesz, senki sincs ugyan velünk; de meglásd: Isten a bizonyság én közöttem és te közötted.

51 És monda Lábán Jákóbnak: Ímé e rakás kõ és ímé ez emlékoszlop, a melyet raktam én közöttem és te közötted,

52 Bizonyság legyen e rakás kõ, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kõ mellett te hozzád, sem te nem jössz át én hozzám e rakás kõ, és ez emlékoszlop mellett gonosz végre.

53 Az Ábrahám Istene, és a Nákhor Istene, és az õ atyjok Istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék Jákób az õ atyjának Izsáknak félelmére.

54 Akkor Jákób áldozatot öle ott a hegyen, és vendégségbe hívá az õ rokonait. És vendégeskedtek vala, s meghálának a hegyen.

55 Reggel pedig felkele Lábán és megcsókolá fiait és leányait és megáldá õket. Azután elméne Lábán, és visszatére az õ helyére.

   

Aus Swedenborgs Werken

 

Arcana Coelestia #1298

studieren Sie diesen Abschnitt

  
/ 10837  
  

1298. And they had brick for stone. That this signifies that they had falsity for truth, is evident from the signification of “brick,” just now shown to be falsity; and from the signification of “stone,” which in a wide sense is truth, concerning which above n. 643). Stones have signified truth for the reason that the boundaries of the most ancient people were marked off by stones, and that they set up stones as witnesses that the case was so and so, or that it was true; as is evident from the stone that Jacob set up for a pillar (Genesis 28:22; 35:14), and from the pillar of stones between Laban and Jacob (Genesis 31:46-47, 52), and from the altar built by the sons of Reuben, Gad, and Manasseh, near the Jordan, as a witness (Joshua 22:10, 28, 34). Therefore in the Word truths are signified by “stones;” insomuch that not only by the stones of the altar, but also by the precious stones upon the shoulders of Aaron’s ephod and upon the breastplate of judgment, there were signified holy truths which are of love.

[2] As regards the altar, when the worship of sacrifices upon altars began, the altar signified the representative worship of the Lord in general; but the stones themselves represented the holy truths of that worship; and therefore it was commanded that the altar should be built of whole stones, not hewn, and it was forbidden that any iron should be moved upon them (Deuteronomy 27:5-7; Joshua 8:31); for the reason that hewn stones, and stones on which iron has been used, signified what is artificial, and thus what is fictitious in worship; that is, what is of man’s own or of the figment of his thought and heart. This was to profane worship, as is plainly said in Exodus 20:25. For the same reason iron was not used upon the stones of the temple (1 Kings 6:7).

[3] That the precious stones upon the shoulders of Aaron’s ephod, and in the breastplate of judgment, signified holy truths, has been shown before n. 114). The same is evident in Isaiah:

Behold I will make thy stones to lie in carbuncle, and I will lay thy foundation in sapphires, and will put rubies for thy suns (windows), and thy gates in gem stones, and all thy border in stones of desire; and all thy sons shall be taught of Jehovah, and great shall be the peace of thy sons (Isaiah 54:11-13).

The stones here named denote holy truths, and therefore it is said, “all thy sons shall be taught of Jehovah.” Hence it is said in John that the foundations of the wall of the city, the holy Jerusalem, were adorned with every precious stone, and the stones are named (Revelation 21:19-20). The “holy Jerusalem” denotes the kingdom of the Lord in heaven and on earth, the foundations of which are holy truths. In like manner the tables of stone, on which the commands of the Law, or the Ten Words, were written, signified holy truths; and therefore they were of stone, or their foundation [fundus] was stone, concerning which see Exodus 24:12; 31:18; 34:1; Deuteronomy 5:22; 10:1, for the commands themselves are nothing else than truths of faith.

[4] As then in ancient times truths were signified by stones, and afterwards, when worship began upon pillars and altars, and in a temple, holy truths were signified by the pillars, altars, and temple, therefore the Lord also was called “a Stone;” as in Moses:

The Mighty One of Jacob, from thence is the Shepherd, the Stone of Israel (Genesis 49:24).

In Isaiah:

Thus saith the Lord Jehovih, Behold, I lay in Zion for a foundation a Stone, a tried Stone of the corner, of price, of a sure foundation (Isaiah 28:16).

In David:

The Stone which the builders rejected is become the head of the corner (Psalms 118:22).

The like is signified in Daniel by “the stone cut out of the rock,” which brake in pieces the statue of Nebuchadnezzar (Daniel 2:34-35, 45).

[5] That “stones” signify truths, is evident also in Isaiah:

By this shall the iniquity of Jacob be expiated, and this shall be all the fruit, to take away his sin; when he shall put all the stones of the altar as chalk stones that are scattered (Isaiah 27:9);

“the stones of the altar” denote truths in worship, which are dispersed. Again:

Make ye level the way of the people; flatten out, flatten ye out the path; gather out the stones (Isaiah 62:10);

“Way” and “stone” denote truths.

In Jeremiah:

I am against thee, O destroying mountain; I will roll thee down from the rocks, and will make thee into a mountain of burning; and they shall not take of thee a stone for a corner, nor a stone of foundation (Jeremiah 51:25-26).

This is said of Babel; “a mountain of burning,” is the love of self. That “a stone should not be taken from it,” means that there is no truth.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.