Bible

 

1 Mózes 39

Studie

   

1 József pedig aláviteték Égyiptomba és megvevé õt az Ismáelitáktól, kik õt oda vitték vala, egy égyiptomi ember Pótifár, a Faraó fõembere, a testõrök fõhadnagya.

2 És az Úr Józseffel vala, és szerencsés ember vala és az õ égyiptomi urának házában vala.

3 Látá pedig az õ ura, hogy az Úr van õ vele, és hogy valamit cselekszik, az Úr mindent szerencséssé tesz az õ kezében:

4 Kedvessé lõn azért József az õ ura elõtt, és szolgál vala néki; és háza felvigyázójává tevé, és mindenét, a mije vala, kezére bízá.

5 És lõn az idõtõl fogva, hogy házának és a mije volt, mindenének gondviselõjévé tevé, megáldá az Úr az égyiptomi embernek házát Józsefért; és az Úr áldása vala mindenen, a mije csak volt a házban és a mezõn.

6 Mindent azért valamije vala József kezére bíza; és semmire sem vala gondja mellette, hanem ha az ételre, melyet megeszik vala. József pedig szép termetû és szép arczú vala.

7 És lõn ezek után, hogy az õ urának felesége Józsefre veté szemeit, és monda: Hálj velem.

8 Õ azonban vonakodék s monda az õ ura feleségének: Ímé az én uramnak én mellettem semmi gondja nincs az õ háza dolgaira, és a mije van, mindenét az én kezemre bízá.

9 Senki sincs nálamnál nagyobb az õ házában; és tõlem semmit sem tiltott meg, hanem csak téged, mivelhogy te felesége vagy; hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot és [hogyan] vétkezném az Isten ellen?

10 És lõn, hogy az asszony mindennap azt mondogatá Józsefnek, de õ nem hallgata reá, hogy vele háljon és vele egyesüljön.

11 Lõn azért egy napon, hogy valami dolgát végezni a házba beméne, és a háznép közûl senki sem vala ott benn a házban,

12 És megragadá õt ruhájánál fogva, mondván: Hálj velem. Õ pedig ott hagyá ruháját az [asszony] kezében és elfuta és kiméne.

13 És mikor látja vala az [asszony], hogy az a maga ruháját az õ kezében hagyta, és kifutott:

14 Összehívá a háznépet és szóla hozzájuk, mondván: Lássátok, héber embert hozott hozzánk, hogy megcsúfoljon bennünket. Bejött hozzám, hogy velem háljon, s én fenszóval kiálték.

15 És lõn, a mint hallja vala, hogy fenszóval kezdék kiáltani, ruháját nálam hagyá és elfuta és kiméne.

16 Megtartá azért az õ ruháját magánál, míg az õ ura haza jöve.

17 S ilyen szókkal szóla hozzá, mondván: Bejöve hozzám a héber szolga, a kit ide hoztál, hogy szégyent hozzon reám.

18 És mikor fenszóval kezdtem kiáltani, ruháját nálam hagyá és kifuta.

19 És lõn, a mint hallja az õ ura az õ feleségének beszédeit, melyeket néki beszélt, mondván: Ilyesmiket tett velem a te szolgád; haragra gerjede.

20 Vevé azért Józsefet az õ ura és veté õt a tömlöczbe, melyben a király foglyai valának fogva, és ott vala a tömlöczben.

21 De az Úr Józseffel vala, és kiterjeszté reá az õ kegyelmességét és kedvessé tevé õt a tömlöcztartó elõtt.

22 És a tömlöcztartó mind azokat a foglyokat, kik a tömlöczben valának, József kezébe adá, úgyhogy a mi ott történik vala, minden õ általa történék.

23 És semmi gondja nem vala a tömlöcztartónak azokra, a melyek keze alatt valának, mivelhogy az Úr vala [Józseffel], és valamit cselekeszik vala, az Úr szerencséssé teszi vala.

   

Ze Swedenborgových děl

 

Arcana Coelestia # 5017

Prostudujte si tuto pasáž

  
/ 10837  
  

5017. And it came to pass when he heard. That this signifies when it was perceived, is evident from the signification of “hearing,” as being to obey, and also as being to perceive. That it means to obey may be seen above (n. 2542, 3869); that it means also to perceive is plain from the very function of the ear, and hence from the nature of the hearing. The function of the ear is to receive another’s speech and convey it to the common sensory, in order that the sensory may perceive what the other person is thinking, so that “to hear” is to perceive. Thus it is the nature of the hearing to transfer what anyone is speaking from his own thought into the thought of another, and from the thought into his will, and from the will into act; hence “to hear” is to obey. These two offices are proper to the hearing. In the languages these are distinguished by “hearing” anyone, which is to perceive, and by “listening,” or “hearkening” to anyone, which is to obey. That these two offices belong to hearing is because man cannot communicate the things of his thought, and also the things of his will, by any other way; nor can he otherwise persuade and by reasons induce others to do and to obey what he wills. From all this it is evident by what a circle communications are effected-from will into thought, and so into speech; and from speech through the ear into another’s thought and will. Hence also it is that the spirits and angels who correspond to the ear or to the sense of hearing in the Grand Man, are not only perceptions, but also obediences. That they are obediences, may be seen above (n. 4652-4660); and because they are obediences, they are also perceptions, for the one involves the other.

  
/ 10837  
  

Thanks to the Swedenborg Foundation for the permission to use this translation.